Csalamádé

Ez is eljött, utolsó bejegyzés már magyar földről, kedvenc kimondhatatlan nevű szülőfalumból!

A párizsi 3 nap szuper gyorsan eltelt, és minden várakozásom ellenére meleg volt. Szuper kulturáltak lettünk, mert a franciák jó fejek: 25 év alatt minden EU állampolgár az állami tulajdonú múzeumokba ingyen mehet be. Szóval bementünk a Louvre-ba, megkerestük Lisát, megnéztük Napoleont az Invalidusokban, elmentünk a Pére Lachaise temetőbe, megnéztük a Panthéonban Faucault-ingát. Mi is ballagtunk a Szajna felé, és már mintha az ősz is szökött volna befelé. Láttuk Párizst alulról, felülről, toronyból, repülőből, nappal és éjszaka is.

 

A kötelező elem

 

Minden esetre rájöttem, hogy mi volt a gond Párizzsal elsőre: az életkorom. Ehhez a városhoz fel kell nőni. És most már maximálisan megértem Humphrey Bogart szavait, miszerint "Párizs mindig megmarad nekünk" ( We will always have Paris).


Ha pedig az egészre tekintünk, akkor jó gyorsan elszaladt ez az 5 hét. Volt benne kellemetlen, fájdalmas, örömteli, nyugodt, csalódott nevetés. Jó vegyes volt, mint egy rendes friss nyári csalamádé. Még szerencse, hogy a csalamádénak egyben kerek-egész íze van. Amit én nagyon szeretek (mondjuk egy mamaféle hazaváró rántotthússal)!!




Itt köszönném meg az olvasóknak, hogy velem tartottak kis kalandjaimban. Összesen több mint 780 oldal megnyitás történt, amiből állítólag vagy csak 150 volt anyukám :). Köszönöm, hogy írhattam nektek, reméljük lesz még példa hasonlóra! A blog még egy ideig elérhető lesz, utána már csak nálam lesz személyesen megtekinthető. Puszi nektek!